úristenjajjnemár

csak egy szokványos fridaynight lenne a mai nap? kizárt. még most is gombóc van a torkomban. még most is görcs van a gyomromban. még most is felkavar az élmény ha rágondolok. na mindent szép lassan előrről. péntekeste. lazulás. nonstop. és pálfalva. P-vel kimentünk F-ért. a nagy buszozás közepette megláttuk B-t és E-t. (bocsi hogy így betűket írok csaknemakarom hogy izé.. érted.:) ) és leszálltuk. elmentünk négyen valami clubba, ahol életemben először voltam, és biliárdoztak. én pedig nagynyugodtan ültem kényelmesen. aztán jött B. és felteremtett a jó kis helyemről. engem pedig beültetett az ölébe. először csak ugráltatott a lábán mintha "..." . aztán hátradőltem úgy kényelmesebb volt, és olyat csinált. :O nagyot csalódtam benne. letapizott. a mellemet. -.-" azt hittem felpofozom. azt kellett volna. pedig én azt hittem ő nem ilyen. :( ez nem ér, az élet kibaszik velem. ebbe a 3 napba a 2. barát akiben csalódnom kellett. és ez nekem fáj. mind1. egyik kedvenc idézetem: Amibe nem halsz bele, erősít. :) nézzük a dolgot a pozitív oldalán --> legalább mostmár tudom, és nem akkor tapasztalom meg amikor már van köztünk valami. namind1. :D aztán megvártuk F-it. bementünk a citybe. pontosabban az erdős részére. és ott randalíroztunk. ^^ már mindenki kész volt, amikor SZ kiszemelt magának. le sem tudtam őt vakarni, mindenhová követett. de amúgy aranyos volt, csak nagyon rámenős ami egyáltalán nem jön be. egyszer elkezdi: -kérsz nyuszipuszit? mondom: -nem. csak azért is adott. XD pár perc múlva.. valami.. megváltozott. mindenki feszült. tömeg. látom hogy tépik egymást. két gyerek. mind a kettőt nagyon jól ismerem. látom hogy akik fékezni próbálják őket nem bírják sokáig. és akkor elszabadult a pokol. látom ahogy valakit felsegítenek a földről. ordítom: -ömlik az orrából a vér. szegény gyerek nem tudta mi a baj. láttam az ijedséget a szemében. én is bepánikoltam. féltettem őket. a barátaim, a legjobbak. nagyon rossz volt nézni. sok lány sírt, ők már nem bírták tovább, és úgy éreztem én sem sokáig. végül valahogy szétszedtek mindenkit. persze senki sem tudott nyugodtan ülni és várni hogy mikor fordulnak hátra és szaladnak vissza hozzájuk befejezni amit elkezdtek. egy pár perces szópárbaj múlva próbáltunk egérutat nyerni. hiszen ők voltak vagy 50-en. mi pedig csak 15-en kb. egyik jó haverom aki a legtöbbet kapott, és legidegesebb volt, beütötte a nonstop ablakát ököllel. véres kézzel, remegő lábbal, szipogva rohant már mindenki elől. őt nagyon megviselte ez a dolog. fél órát nyugtatgattuk de nem használt semmit. rögtön jöttek is a többiek. a nagy banda. mostmár télleg nagyon sokan. és már nem mertem és nem is akartam belekeveredni ebbe az egészbe. engem már az erdőben történtek is megviseltek. így hát messziről néztem hogy mi történik. újra a tömeg. ordibálás. megijedtem. féltem. végül elmentek. vééégre. nem tudtam elmondani, elmondani? kifejezni, magamban... hogy mekkora kő esett le a szívemről. ilyen péntekem még sosem volt. aztán berendeltem a nőneműősömet hogy vigyen haza mert nekem ennyi már télleg elég. és ennyi volt a mai napom. elég bonyodalmas, félelmetes, és a csalódásokkal teli-(t) ki ne hagyjuk...